Ősz vére csorgott…

Ősz vére csorgott rá a fákra,

halódik már, bár nem halott.

Még mókus ugrál ágról-ágra,

s a harmat dérré megfagyott.

Tó tükre simul part ölébe,

s a fák – mint óvó, lágy kezek,

intenek búcsút – mert a télbe,

a természet elérkezett!

Ráfagy az idő már a fákra,

széllel harcol a sok levél,

nem készülnek a túlvilágra,

lelkük zizeg, vaj’ mit remél?

A szépségesbe belehalni,

látod, csak ily módon szabad.

Nyomot hagyni, és fenn maradni,

amíg az élet elszalad.

A sok levél – megannyi lepke,

szárnyát kibontva elrepül.

Beleolvad a végtelenbe,

s magára lel tán legbelül.

A tó vízén még egyet úsznak

– messze utazó csónakok –

szép földi létet koszorúznak:

– Ne temess el, még itt vagyok!

Halálos tán, mégis magasztos,

hisz télre majd tavasz jön el!

S ha a világ majd új tavaszt hoz,

szerelem jön, s körülölel.

Aranyosi Ervin © 2016-11-12